újra szól a skótduda

Mielőtt repülőre ültünk kifejezetten bizakodó voltam. Gondoltam, a skóciai lakáskeresés terén Magyarországon elszenvedett kudarcélményeimet valamelyest enyhíteni fogja (és talán kárpótol is), ha itt viszonylag rővid időn belül sikerül lakást találni... hát naiv lélek vagyok.

Ismerkedésem a dundee-i ingatlanpiaccal még júliusban kezdődött. Egy hétig kitartóan minden reggel, amint kipattant csipás szememből az álom, bevetettem magam a számítógép elé, felkattantam a netre, írtam legalább három különböző levelet az egyetemnek (akik természetesen nagyon segítőkészen közölték, hogy nem tudnak segíteni), felkerestem legalább 10 különböző ügynökséget (természetesen szintén nagyon sajnálják, de nem segíthetnek...), megtaláltam az egyetlen olyan honlapot ahol magánszemélyek is hirdetik a lakásaikat, legalább tizenöt e-mailt írtam, összesen egy kósza válasz érkezett... természetesen nagyon sajnálja, de nem tud segíteni. Mikor egy hét után visszatekintettem, és láttam, hogy az eredményesség 0%, inkább feladtam a harcot. Miután beszéltem még egy-két ismerőssel, aki szintén végigcsinálta ugyanezt és ők is hasonló cipőben jártak, rá kellett ébrednünk a valóságra: NEM  tudunk lakást szerezni magunknak 2000 km távolságból. Akkor aztán gondoltunk egyet, mint a szegény legény a mesében, és optimistán a jövőbe tekintve megnyugtattuk egymást afelől, hogy majd ha itt leszünk Dundee-ban, biztos könnyebb lesz lakást találni. Rengeteg kiadó lakás van, csak ez a fránya rendszer nem kedvez nekünk, de ha már itt vagyunk minden leegysezrűsödik, maximum 2-3 nap alatt mindenki talál megfelelő hajlékot magának... ahogy azt Móricka elképzelte. Otthonról valahogy minden egyszerűbbnek tűnik :)

Az előzőekben vázolt terveket sajnos a kivitelezés során valamelyest korrigálni kellett. Mint utólag kiderült, nem lehetetlen lakást találni Magyarországról sem, csak éppen baromi nagy mázli kell hozzá. Vicáéknak sikerült is az ismerős ismerősének az ismerősén keresztül. Ugyanis a jelenlegi helyzetünk a következő. Több mint két hete csövezünk Skócia negyedik legnagyobb és legtöbb napsütéssel büszkélkedő (!) városában, nincs lakásunk, nincs munkánk, Vicánál lakunk...

Ittartózkodásunk első napjaiban szembesültünk a helyi hülyeségek elég hosszú listájával. Ezekről majd még a későbbiek során igyekszem bőven szót ejteni, azonban most csak a lakáskeresést érintő dolgokat részletezném.

Rengeteg itt a kiadó ingatlan, és ennek következtében rengeteg az ingatlanügynök is. Mi sem tünt egyszerűbbnek, mint betérni az utunkba eső első ügynökséghez, megkérdezni nincs-e valami akciós ajánlatuk a távolból érkező megfáradt, tisztességes, tiszta, nagyon jófej ámbár elég csóró magyar "küldöttségnek". Mondanom sem kell, szívesen láttak, legalább öt azonnal beköltözhető lakást tudtak volna megmutatni nekünk, csak akkor derült fény a turpizságra, amikor kicsit már mélyebben belementünk a részletekbe. Ugyanis ezek az áldott ügynökök a Holdra is elszállásolnak, ha eleget tud fizetni nekik az ember, és olyan biztosítékokkal bástyázzák körül magukat, amilyenekre nem is számítottunk. Kiderült, hogy csak úgy tudjuk kibérelni az általuk kínált lakásokat, ha szerzünk fejenként egy-egy az Egyesült Királyságban bejelentett munkahellyel és megfelelő keresettel rendelkező kezest. Kezes hiányában viszont csak öt (!) hónapnyi bérleti díj előzetes kifizetésével tudják vállalni a lakás bérbeadását (megkaptuk az első adagot a brit "vendégszeretetcsomagból").

Ezek után elég kilátástalannak tűnt a helyzetünk. Egyetlen halvány reménysugár maradt, az az egy darab weboldal, ahol magánszemélyek is hirdetnek. Ők maximum hat heti bért követelnek foglalóként, és egy hónapnyi lakbért előre. Ezt még ki tudjuk köhögni. Azonban sajnos ez is nehézkesebb, mint gondoltuk. Huszonegynéhány lakást találtunk, ami szóba jöhetett. Ezeket mind felkerestük telefonon. A telefonálgatás eredményeképpen a megtekinthető lakások száma hirtelen ötre (!) apadt. Az öt lakásból mondanom sem kell, hogy egy kapásból kiesett, mert egy darab bútor sem volt benne, maradt négy másik. Amelyik a legjobban tetszett, azt természetesen nem foglalhattuk le azonnal, mert a bérbeadó még meg akarta nézni a többi jelöltet is. Ki lehet találni könnyüszerrel, hogyan folytatódik a történet: végül nem mi kaptuk meg azt a kéjlakot. A maradék háromból a legszebb egy hegy oldalában van félóra gyalogútra az egyetemtől és a belvárostól. Ezen elgondolkodtunk, de igencsak szétáztunk, amikor mentünk megnézni, és ez kicsit eltántorított bennünket (elsősorban Jucát és engem). És hopp máris két lakás maradt a huszonvalamennyiből.

Most úgy fest a dolog, hogy az a lakás amelyik egy köpésre van az egyetemtől a mienk lesz, de legutóbb öt napja beszéltem a tulajjal, aki megígérte, hogy küldi a szerződéstervezetet, azt kitöltjük, visszük a foglalót és szeptember első hetében beköltözhetünk. Ez jól hangzik, csak... a szerződéstervezet nem érkezett meg, a bérbeadó nem veszi fel a telefont... és ismét érzem a levegőben az átbaszás szagát terjengeni...

Mindezek ellenére, nem mondhatom, hogy végtelen nagy letargia lenne úrrá rajtunk. Reményekkel és tervekkel érkeztünk ide, ezek pedig most is megvannak, és ha egy picit is halványodni látom a jövőbe vetett hitemet mindig eszembe jut édesapám, aki mindig hasonlókat mondogatott nekem: "fiam, nem szabad feladni", "az asztal alól is fel lehet állni", "amibe belekezdtél azt végig kell csinálni" stb. Ezeket a mondatokat sokszor amolyan üres szülői bölcselkedésnek tartottam, és sokáig fittyet hánytam az egészre. Ma viszont úgy látom, a sok mondogatás meghozta az eredményét. Apám szavai egy életre belém rögződtek, és nem viccelek, működik, tényleg reményt adnak a hasonló helyzetekben. Szóval: NEM ADOM FEL... Ááááááááááá most legalább olyan keménynek érzem magam, mint Jonh Rambo kétszáz ember szétkaszabolása után :)