újra szól a skótduda

volt egyszer egy Március 15-e! ez úgy volt, ahogy Gergő megírta, nem is pocsékolok a tökéletlenségemmel több sort; csak egy fölfeszítetlen ajtó maradt mára: a felelősség. az, amit senki nem szeret, mert az olyan pfujdekonzervatív dolog, mint a kokárda és a Klapka-induló...

de könyörüljön rajtunk a Jóakarat, nem mi választottuk a mai vezetőinket, akik belevittek ebbe az ócska vurstliba a perth-i hotel halljában- és így a felelősséget le is passzolhatjuk nekik. - a passz szót ismerik, mert ha bár maguk is Puszkász-nak ejtik már így három év távlatában nemzeti hősünk nevét, nem buták ők, csak szeretnének beilleszkedni... -

illeszkedett a konferanszié is, mintha valami csutka akadt volna a torkán, vagy rágózott volna beszéd közben olyan nagy, dinnyés rágóval, amit a húszforintos kipörgetős gömbből lehet vételezni. hogy a célja mi volt az otromba affektáló akcentussal, a fene se érti. mindenesetre nem egy olyan, hazánkat már rég elhagyott magyart említhetnék, akik legkevesebb ötven év kényszer-angol után sem kérődzenek, mint egy kétpúpú, a szavakon. sőt, a gyerekeik is írnak és olvasnak magyarul! nem tudom, mi lehetett a titkuk. talán okosabbak voltak, talán intelligensebbek, talán mindkettő.

félreértés félre, nem általánosítunk, hiszen nem is beszéltünk mindenkivel és nem is beszéltünk, inkább csak röhögtünk egy darabig, mert vicces volt. aztán nyeltük a mélylevegőket, mert már nem volt az. és hamarosan szégyenbe is fordult, de ez már inkább csak utána, ahogy elslattyogtunk a nemzeti ünnepről.

ünnep!!! mi az, hogy néma csend egy percre is?! soha olyan dicsőséges időszaka nem volt Magyarországnak, mint akkor! '56 is ünnep, mert amellett, hogy gyászoljuk a hőseinket azt ünnepeljük, hogy voltak hőseink! hogy van példánk arra, mit kell tenni, ha már nem bírjuk tovább és arra, hogy meg is lehet tenni...

de semmiképp sem arra, hogy hogyan veszítsük el lehető leghamarabb az identitásunk minden elemét és legyünk gyökértelenek egy idegen országban. arra sem, hogy a gyerek ne tudjon fölolvasni két mondatot meg arra sem, hogy Delhusa Gjon (vagy hogy a bánatba írja ez a leopárd-mintás mellényben himbálódzó takony a művész -felháborító!- nevét)nika se perimeno-ja szóljon az ünnepen...

a skót barátaink, akik megtisztelték jelenlétükkel a rendezvényt, szerencsére nem értették, milyen otromba tréfát űz velünk a rendezőség és nagy vígalomban beszélgettek zavartalanul. mi meg csak zavartan bámultunk ide-oda, hogy csak legyen már vége ennek a komédiának a matyó- meg kalocsai-hímzett műmagyar menyecskék és zsíros ujjú vállalkozó-férjeik, a túlvégen meg mesbeli, szerencsét próbáló legkisebb fiúk beteg forgatagának... ( az asztaltársaságunk amúgy négy áldott jó emberből állt, akik hasonlóképp borzadoztak, csak az elhagyatottságuk miatt méltán érdeklődő szomszéd asztal hölgyvendégeinek a srácok felé vetett marasztaló pillantásai elejét vették a közös tovább-ünneplésünknek. magyar lányok, nincs mit tenni, a skótok elbújhatnak! ) 

teljes a zavar. közelítve idézem a dudás bajuszmagyart: ő azért jön ide Magyarországról minden évben ünnepelni, mert itt egyetlen politikus sem kap szót és méltó módon ünnepelhetjük a tavaszt. (anyád!) aztán belekezd a Titanic főcímdalába?! EMBEREK!!! BAJ VAN AZ AGYBAN!!!

na és az, hogy felelünk-e azért, hogy mit látnak belőlünk itt, nem is kérdés. szinte nem is tudnak semmit rólunk, csak, amit tőlünk tudnak. nem nagymagyarkodok talán (de nem érdekel, ha igen), ha azt mondom, hogy mind büszkék lehetünk arra, akik vagyunk és nincs semmi szégyellnivalónk. néha persze kapunk övön aluli kérdéseket rendszerváltásról meg financiális helyzetről is, de itt most nem erről van szó...

a mai nap igénytelen és méltatlan volt minden itteni számára, aki legalább az általánosban volt egyszer 1848-as megemlékezésen. mert inkább ájuljak el étlen-szomjan a levegőtlenségig gyerekszaggal teli aulában, mint hogy Gjonival és egy tolvaj magyar mesehőssel hánykolódjak a süllyedő Titanicon!

felelős magyarokat a Világba!